Viszonylag sokat vívódunk Vargadével azon, hogy legyen-e Bodi élsportoló, vagy csak kedvtelésből csináljon ezt-azt, míg jól esik neki. Nagy szerencsénk van Vele, nem egy lusta kisfickó: kíváncsi, lelkes, mindenre nyitott és hihetetlenül bátor. Az viszont tisztán látszik, hogy csak ideig-óráig kattan rá valamire. 500%-kal indul a kezdeti hév, amíg ekkora a lendület, kimagaslóan teljesít, naponta ezerszer hallgatjuk meg, hogy ő kungfubajnok, hegyimentő, autóversenyző, falmászókirály, gördeszka-, vagy éppen bicikli versenyző lesz. És néhány hét elteltével kopik az elszántság, már nem csinálja az edzésen a feladatokat, már nem figyel annyira, sőt, egyre kevésbé. Aztán jön egy újabb szerelem, s kezdődik a lelkes verkli előről.
Miután sokadjára ismétlődik meg ez a minta, tükröt kellett ragadnunk Apával, s mielőtt a Gyereket szétalanizáltuk volna, nekünk is bele kellett nézni és sok minden kiderült: a verkli nálunk fut tévútra, ez ma már nem vitás. Én soha nem voltam (él)sportoló, így zsigerből tolnám Bodit az érmek világába. Azt hiszem, valami nagyon kimaradt nálam, s jól lehet, valami emiatt kompenzálok magam is túl. Vargad viszont 7-től 14 éves koráig az akkor még Tungsram vízilabda kapusa volt. Ő tudja, mi az élsport: ami nekem egy hatalmas doboz csillogó érem az Ő múltjából, neki az elveszett gyerekkora.
Szóval itt megyünk el mi, s velünk együtt a Gyerekünk. Én tolnám a kis Lelkest, mint a veszedelem, Dani pedig lazítaná az én gyeplőmet, ahol csak tudja. És ezt eddig észre sem vettük, csak Bodiban kerestük az okokat és a megoldást is. Hogy megleltük a képletet magunkhoz, már nagy lépés. De hogy a – most éppen – darts versenyző ki és mi lehet, még mindig nagy kérdés.
Éppen jókor bukkantam rá egy szuper könyv ajánljójára, a pszichoforyou.hu oldalán. Szívből ajánlom Nektek is, hátha segít. Én sokat remélek tőle és magunktól…