Fáradtan ébredtem. Hetek óta kialvatlan, szétesett és fásult vagyok. Túlvállaltam magam. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű a projekt. Felkészültem rá minden tekintetben – gondoltam én. Egy valamire nem számítottam: az emberek zöme nem úgy működik, ahogyan mi. Egy tisztességtelen piacon kell tisztességesen érvényesülni, … (itt most egy 4 sornyi panaszlista dőli ki belőlem, de visszatöröltem – mert nem ez számít, sőt!).
A lényeg, hogy 4 óra alvás után kidobott az ágy, tombolt bennem a tettvágy, tudtam, hogy ma is sok lehetőségem lesz, csak az a kérdés, hogy mosolyogva, vagy keserűen fogadom az eseményeket.
Feltettem egy vidám, rózsaszín “aligsminket”, egy kellemes, CC krémet, egy halvány rózsaszín highlighterrel egy kis ragyogást is dobtam magamra. Azt reméltem, sikerült az arcomat egy kicsit vidámabbra rajzolni.
Aztán belenéztem a tükörbe, és láttam a festéket, láttam a ragyogást, de valahogy külön voltak tőlem. Valahogy nem épültek be az arcomba, a tekintetembe a színek. A tükör egészen mást mutatott, mint látni reméltem… mintha minden pink ellenére búbánatos fekete-fehér maradt volna a világ…
Ismét be kellett látnom, hogy ha nem jön a fény belülről, nincs az a highlighter, ami megéled az arcunkon. Soha nem lesz ragyogás, csak egy magában tündöklő, fényes festék marad… Hát így indult ez a nap.
Szebb napot.
KI40