Világ életemben érdekelt a divat, a szépség fogalma, de nem csak mint üres látványosság.
A külcsín és a belbecs együtt érdekel. Az üres szépség, az összeműtött formák, a megrendelésre összerakott idomok, soha nem nyűgöztek le. Számomra sokkal érdekesebb az, ami tökéletlen, de tele van lélekkel, értelemmel.
Kamasz koromban elképesztően sokat sírtam amiatt, hogy én mennyire csúnya vagyok. Pulykatojásnak csúfoltak a szeplőim miatt, igazi, fiús, parasztlány voltam – sokkal inkább Apja fia, mint Anyja lánya. Hófehér bőröm már az első tavaszi naptól szénné égett, mikor a többi lány a csokibarna bőrével tündökölt a strandon, én nyakig tejfölösen bujdokoltam a hűvös szobában (a tejföl hűsítette az égett bőrömet a leginkább, de attól meg olyan büdös voltam, mint egy szopós borjú).
Legvékonyabb korszakomban is nagy darab voltam, 42-es ruhánál kisebbem soha nem volt – a vállam és a csípőm széles volt, a csontom olyan vastag, hogy mikor Keresztanyámtól megkaptam életem első, “menő” ezüst nyakpánt-karkötő szettjét, vissza kellett cserélni a karpántot férfi méretre, mert a legnagyobb női darab sem érte be a csuklómat.
Gyűlöltem kamasz lenni. Annyira rondának láttam a testem, hogy már én kevertem magam még mélyebbre ebben a spirálban: azért sem sminkeltem, direkt rövidre vágattam a hajam, dafke fiúsan öltöztem. A kockás ing, a fiú trikó, a bakancs vált a mindennapi viseletemmé, mígnem valami csoda folytán egy Fiúnak így tetszettem meg. Egy nem is rossz pasinak… Aztán jött az első nagy csalódás, de én azt is FÉRFIASAN tűrtem… és láss csodát jött egy még jobb pasi… Szegény, tényleg nem tudom mit látott bennem, még a cimborái is cikizték velem, hogy milyen ronda vagyok. Akkoriban Ausztriában éltem, mindennap jött a levél, sokoldalas, pasi parfümös, “rengeteg szeretlekes”… Nagyon soknak kellett érkeznie In Freybergenbe, mire elhittem, hogy valaki tényleg így szeret.
Ekkor már 20 éves voltam és bár csúnya vége lett ennek a nagy szerelemnek is, azt hiszem, minden nőiességemet ennek a kapcsolatnak köszönhetem. Annyira feldobott, hogy “egy ilyen pasi” talált bennem valami szerethetőt, valami tetszetőset, hogy kezdtem elhinni, hogy “valami csak van bennem”.
Aztán jött még sok hepe, utána persze mindig a hupa (ezt ma tanultam Micimackótól), de most ott tartok 44 évesen, 20 kg felesleggel, hogy bármit megadnék azért a kockás, izmos, roppanós testért, amit anno annyira utáltam. Ma bezzeg büszkén tudnám viselni az akkori formát :-).
…és akkor jön a kérdés: ma vajon jól látom magam? Ma mennyire reális az énképem? Ma merre torzít az ÉNTÜKRÖM? Amit ma tökéletlennek és csúnyának látok, az miért vonzó egyes férfiaknak, s miért annyira megvetendő az összerakott testű nőknek? Ti is érzitek azt, hogy míg a pasiknak bejön az a kis plusz, addig a szálkás nők minden grammot számon tartanak rajtunk?
…és ha túllépek magamon, s kicsit távolabbról nézek rá a PLUS SIZE kérdésre: tényleg túlméretes egy 40-es nő?
Ki és milyen alapon mondhatja egy 42-es méretű bombázóra, hogy ő NAGY? Hogy rajta van valami PLUSZ, valami TÚL SOK?!
…és ha valaki tökéletesen elégedett magával 110 kg-osan, ahhoz a háziorvosán kívül van bárkinek bármi kommentelni való joga?
Igen, engem nagyon zavar ez a PLUS20. Igen, le szeretném adni, pontosabban “LEFOGOMADNI!”, de engem a plusz 2 kg is zavart, a plusz 5 is. Jobban, mint kellett volna… abban sem lehetek biztos, hogy a szám zavart, lehet, hogy valami egészen más nem volt/nincs bennem rendben. Nem tudom… egy biztos: csak akkor fogom ezt megtudni, ha elkezdek a kérdésen dolgozni… S ha meghallgatok még sok-sok NŐT, plusszosat, mínuszosat, éppen tökéleteset.
Kíváncsi vagyok, Ti hogy álltok magatokkal? Kint, vagy bent hibádzik valami, vagy minden kerek és tökéletes?
Lenne kedvetek mesélni?
…olyan hálás lennék…
Elmélkedős, csodás napot kívánok Nektek is!
Imelda